Károlyi Nóra véleménye

(Szombathely)

Sokáig fontolgattam a megnyilatkozást, mert vegyes érzelmeimet objektívebb aspektusba szerettem volna rendezni, de aztán hagytam a fenébe ezt a törekvést, hadd jöjjön csak a szubjektívitás:

Nagyon nehéz időszak után érkeztem meg Somogyfajszra, (éppen csak hogy túl egy hatalmas egzisztenciális és mentális krízisen), és rögtön az első napon segítséget találtam hasonló gondokkal küzdő régi barátok személyében. Olyan volt ez, mint egy mini csoportterápia - nagyon nagy köszönet érte. Aztán lassan kisimultak az idegeim, megszűnt a bénító szorongásom, elkezdem fontosnak érezni magamat és a feladatomat: Szolgálni kezdtem egy küldetést és egy igazi baráti közösséget. Fontosnak éreztem magam, megtettem, amivel megbíztak, alkottam (a többi aranyos és tehetséges alkotótársammal együtt) egy filmet - amivel legalább a főszereplőnek igen nagy örömet okoztam - és be is tudtam fejezni elég korán ahhoz, hogy aztán egy jót pihenhessek a fennmaradó időben. Alkotni óriási élmény. Ennél többet talán nem is kellett volna most vállalni.

Talán nem kellett volna most beszállni a közös főzésbe. Az elmúlt két év főzési próbálkozásai (a sasliksütések) felemás érzéseket ébresztettek bennem. Főleg az idei. Tavaly némi pénzt kértem a saslikokért, hogy visszajöjjön az alapanyag ára, a többi vacsorámat meg az étteremben fizettem be. Idén ugye már nem lehetett vacsorát rendelni, ezért csak a bográcsközösségek működtek vagy az önellátás. Vagy a cserebere. Ezért idén annak adtam a kajámból, aki segített az elkészítésében, vagy aki éppen ott volt a közelben, vagy akit mindenképpen szerettem volna megkínálni, mert nagyon kedvelem, vagy aki este zenélt nekünk stb... De valóban nem volt túl bőséges ez a lakoma, nem jutott túl sok embernek. Aztán aznap este egy másik kajából nekem nem adtak ilyen szívesen, mert nem volt "vacsorajegyem", sőt meg is róttak érte, hogy miért álltam be a sorba. Akkor ez nagyon rosszul esett és nagyon nem tetszett a "vacsorajegyes" módszer. Szerintem mindenki érzi azt, hogy mikor érdemli meg (mikor adott a közösségnek vagy a főzőnek elég "ellenértéket"), hogy aznap kapjon egy tál vacsit valaki más bográcsából és mikor nem. És akkor nem kér. Nem kell erre külön figyelmeztetni. De lehet, hogy rosszul gondolom ezt, mert mégiscsak kell valami szervezettség egy ilyen népes éhes közösségnek. Jövőre majd igyekszem jobban odafigyelni és beilleszkedni a rendszerbe - és mindenképpen nagyobb adag ételt főzök egyik este.

A többi mind csak pozitívum:

Akik idejönnek Fajszra, azok vagy a régi barátságok miatt jönnek el minden évben, vagy az új kapcsolatok ragadják meg őket annyira, hogy késztetést érezzenek a visszatérésre. Pedig (mondjuk az olyan kissé antiszociális embernek, mint én) nem olyan könnyű itt hozzáidomulni a közösséghez. Mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen, és olyannak kell szeretni. Nagyon meg kell tanulni szeretni, hogy el tudjuk fogadni a többieket. A különböző gondolkodású és stílusú felnőtteket, az egyre népesebb gyerekhadat. Ez a legnagyobb kihívás és lecke az én számomra ebben a táborban - de sokat fejlődtem, ezért járok ide. Van még mit tanulnom, jövök jövőre is.