Hartyándi Jenő:
A csapat fiatal része vonattal indult neki a közel 5000 km-es táv leküzdésének. Egyrészt fele annyiba került, mint a repülő. Másrészt moszkvai átszállással Oroszország - szerencsés esetben - több mint felét megnézhetik a vonatból, ami eleve film és fotó téma. No nemcsak a táj, hanem a vonaton tartósan utazó emberek, állomássok pezsgése a nagyobb megállóknál, ahol le lehet szállni egy-egy fél órácskára. Tehát meglehetősen izgalmas, szinte egzotikusnak tűnő volt a vonatút a Trans-Szibéria Expresszel, amely legendákat hordoz magán. (Mi, az öregek - Szabó Péter és én - repülővel indultunk, egyidejű érkezést tervezve. Nem a kényelem és kalandvágy hiánya miatt, hanem mert szeptember elején az új idény kezdetén ekkora időkiesést nem engedhettünk meg magunknak. Így is soknak tűnt a ránk eső 15 nap.)
Előzetetesen beszéltünk róla, milyen alkotótevékenységeket lehet megvalósítani a vonatút alatt. Még egy experimentális filmet is ajánlottam megtekintésre, ötletadásként, amelyet Moszkvától Pekingig forgattak rajta holland filmesek, amely film szerepelt az idei MEDAWAVE Fesztivál versenyprogramjában.
Előzetesen figyelmeztettem őket, hogy egy ilyen hosszú út - 4 hét - nagy próbatétel. Az összezártság nagyon könnyen okozhatja a közösség szétesését, ezzel tudatosan foglalkozni, kezelni kéne. Útiélményeiket helyettük megírni nem tudom, remélem valamelyikük rászánja magát és összefoglalja a történéseket és hangulatokat.
A moszkvai átszállás alatt fél napot a "szárazföld"-ön tölthettek regenerálódásként a Magyar Kulturális Intézet és Kozlov Sanyi istápolásával (köszönet érte)!

Turnékoordinátor: Gazsó Zsuzsa (film - rendező)
Workshop résztvevők:
Dohi Gabriella (tolmács, vágó)
Szeift Ákos (fotó, film – operatőr)
Nagy Attila (fotó, film – operatőr)
Eszter Dani (film – operatőr)
+
Pusker Péter – a MEDIAWAVE Zenei Főmunkatársa
Jakab Gábor – turista, kapcsolatteremtő
(a Budapest - Novoszibirszk út képeit ő készítette)

Augusztus 26 - 27.
GYŐR – BUDAPEST – MOSZKVA (Tisza Express)

 

  

Augusztus 27 - 28.
MOSZKVA

 

   

 

Augusztus 29 – szeptember 1.
MOSZKVA – NOVOSZIBIRSZK (Trans-siberia Express)

 

 

Szeptember 1.
GYŐR – BUDAPEST – MOSZKVA – NOVOSZIBIRSZK (repülő)

Hartyándi Jenő:
    10:40-kor indulás Ferihegyről, Szabó Péterrel, a Passport Control 3. workshop fotóstanárával. A hét fiatal workshop-tag már öt napja úton. Ők vonattal, moszkvai átszállással, a Transz-Szibéria expresszel közelítik meg Novoszibirszket, ahol találkozunk, egyesülünk az út további részére.
    Két óra időzónaugrás után érünk Moszkvába, ahol Seremetyevón vár bennünket a moszkvai Magyar Kulturális Intézet embere és bevisz a városba. Kiss Ica, a magyarház vezetője – két, illetve öt évvel ezelőtti novoszibirszki látogatásunkkor már találkoztunk vele és segítette utunkat - egzotikus ebéddel vár bennünket, amelyet egyik közép-ázsiai származású munkatársa készített. Mondanom sem kell, jó és ízletes felvezetés volt a következő napok történéseihez.
    Ebéd után elmentünk kiállítási helyeket nézni, mert ugyan Szabó Péter „Járt-e már Budapesten” című fotókiállítását mostani utunk idejére nem sikerült összehozni, de érezhetően komolyan érdeklődtek az anyag iránt. (A gigantikus fotókból álló fotókiállítás tavaly a Lánc hídra volt elhelyezve.)
    Kiderült, hogy ma van a „város napja”, Moszkva várossá vállásának ??? évfordulója. Amivel mi az útelterelések, lezárások megtapasztalásával szembesültünk. Ica ügyesen lavírozott autóval a tárgyi (útlezáró hatalmas teherautók) és emberi (milicia) akadályok között, míg lehetett, aztán gyalog folytattuk az egyre szaporodó tömegben a nézelődést. Kár, hogy nem tudtunk e jeles eseményről, mert akkor csak másnap folytattuk volna utunkat Novoszibirszkbe. Így épp lemaradunk egy biztos nagy látványosságokat magában foglaló ünnepségről, ahol a régi és új orosz ünnepi hagyományok bizton érdekesen keverednek egymással. De ezt már sosem fogjuk megtudni. Mert ugye Moszkva városa az utóbbi években nyilván sokat „vesztett” szocialista világváros bájából. És egyre többet fog, valószínűleg viharos gyorsasággal, a következő években is.. Már ma is jól érezhetően az egyik legdrágább város a világon.
    Ica először az intézet új „underground” kiállítóhelyét mutatta meg (egy nagy raktárhelyiségből alakították ki és nagyon jó hangulata van, semmi repisség, funkcionális kortárs galériajelleg), ahol visszafelé a PASSPORT CONTROLL és a MEDIAWAVE nyári fotótábor anyagait állíthatjuk ki. Valamint egy másik helyiségbe alkalmunk nyílik a filmek levetítésére is. A régiekre és a Szibériában elkészültekre is. És főzhetünk magyar kajákat is. De ez a távolba vesző jövő. Először „essünk át” Szibérián!
    Közben jött az SMS a Pusitól (Pusker Péter), hogy szerencsésen megérkeztek Novoszibirszkbe. És elmennek regeneráló buliba.
    Ica másodjára a Kreml szomszédságában lévő helyszínötletét mutatta meg, ott lesz egy hatalmas könyvszalon, amelyben a magyar stand az idén kiemelt lesz. A könyvszalon egy gigantikus épületben lesz (nem tudtam megjegyezni a nevét), előtte egy parkos, szökőkutas sétány húzódik a Kreml irányába, amely a moszkvaiak kedvenc ücsörgő és sétatere. Nagyon jó helye lehetne a kiállításnak. A másik hely a pályaudvarral szemben a folyón átívelő híd, amely nagyon érdekesen és izgalmasan lett átalakítva. Valahol feljebb volt eredetileg a folyón, de leszállították ide és a régi hídszerkezetet körbeépítették egy modern szerkezettel. Gyakorlatilag befedték és beüvegezték, ettől egy gyalogosforgalom számára nyitott impozáns és extrém kiállítóhely jött létre. Ez is nagyon tetszik Péternek. Most már „csak” az engedélyt és megfelelő állványzatot kell beszerezni. Remélem sikerül! Azt gondolom ilyen, új típusú országimage építő szellemiségű kiállításokkal lehetne újraéleszteni és új alapokra helyezni a szocializmus által megtépázott orosz – magyar kulturális kapcsolatokat. Lenne miért! Nagyon sok, mai és friss kulturális érték nem áramlik a megfelelő természetességgel a két ország között. Pedig nagyonis hasznunkra válna. Nekünk sem ártana, ha tudnának kortárs értékeinkről, nemcsak a 100 tagú cigányzenekarról, Experidance-ról és hasonlókról, amely extrád műfajokban az oroszok eleve sokkal jobbak, már csak a történelmi, kulturális előzmények okán is, másrészt rendkívülien értékelik le a mai magyar művészeti valóságot.
    Rohanás a reptérre, de szerencsére a külső városrészekben nem volt csúcsforgalom, simán kiértünk. 22:45 indulás Novoszibirszkbe.

Szeptember 2.
NOVOSZIBIRSZK - ALTÁJ (kisbusz)

Hartyándi Jenő:
    05:30-ra értünk Novoszibirszkbe a szokásosan elgémberedett alsó végtagokkal, de ebbe az időben ismét benne van 3 óra időzónaugrás. Összességében 5 órát ugortunk vissza az időben. A Budapest – Moszkva 2 és fél, valamint a Moszkva – Novoszibirszk négy óra repülőút is jelzi, hogy igen távol kerültünk otthontól. És még előttünk újabb 500-1000 kilométer (majd kiderül) az Altájig.
    A reptéren egy ismerős, novoszibirszki PASSPORT CONTROLL tag (2006) várt bennünket. Kb. 7 órakor már a Central hotel ágyában folytattuk az átállást. 12 óráig aludhattunk.
    13:00 indulás Altájba. De először kicsit az előzményekről és mily okból is adagoltam be a helyi szervezőknek és fiataljainknak, miért kell elmenni a workshop kezdéseként az Altájba. Nyilvánvaló önző szándék vezérelt. Szerettem volna mindenképpen még egyszer visszatérni oda. Mert számomra e hely a természeti és emberi csodák földje. És persze tágítandó a kört, megismertetni másokkal is e felénk még mindig alig ismert, fehér foltnak is nevezhető területet.

 

 

    Ella Davletshina, a novoszibirszki „MEETINGS IN SIBERIA” Nemzetközi Dokumentum Filmfesztivál igazgatója, régi partnerünk. Dokumentumfilmesként ismertük meg és „Retro” című filmje nyert is díjat a fesztiválunkon. Ők épp tizedik éve indították el fesztiválukat. Sokszor találkoztunk más fesztiválokon is, pl. St, Pétervár, Ulánbátor, de a MEDIAWAVE-re is többször ellátogatott és két éve zsűritag is volt. Tanárként, a szintén novoszibirszki híres dokumentumfilmessel, Vladimir Eismerrel segítettek a PASSPORT CONTROL Nemzetközi Film és Fotó Műhely beindításában. Tehát egyáltalán nem véletlen, hogy a PASSPORT CONTROLL 3. Novoszibirszkben valósul meg.

 

    Személyesen harmadízben érkezem Novoszibirszkbe, a fesztiválra, és már az első alkalommal (2003) Gorgóval (Gorgosilits Ildikó), tolmácsommal és oroszimádóval sikerült kimozdulni a városból. A cél az általam magyar eredet hobbimból adódó, elérhető közelségbe került, misztikus Altáj volt. Addig nyaggattuk Elláékat, míg találtak egy figurát, aki saját autóján hajlandó volt elvinni bennünket az Altájba. De érezhető volt, hogy nem nagyon örültek, hogy oda akarunk menni. Mi meg nem nagyon értettük, hogy miért. De azért sikerült elindulni egyik este, úgy éjfél tájt.
    Sofőrünk, vezetőnk, a 30-35 évesre saccolt Szergej, egy meglehetősen karakteres figura volt. Derékig érő szakálla orosz muzsikot sejtetett. Kopasz feje és bőr ruházata egy kemény rockert. Mazdájával, bömbölő – nagyon utált – acidzenei aláfestéssel száguldottunk (140-180-nal) a szibériai éjszakában. Vak sötét volt, de azt azért éreztük, hogy mindezt csak megfelelő minőségű úton lehet megtenni. Amit aztán meg is szemlélhettünk az első ellenőrzési pontnál. (3-4 alkalommal állított meg bennünket a milicia az éjszakában. Fix ellenőrzési pontok vannak, tehát rend van. Ezek előtt Szergej mindig gondosan lassított és nagyon próbált úriember módjára viselkedni. Láthatólag nagyon tartott a „közeg”-től. Mint később tapasztaltuk, mások is. Bár számunkra egyik alkalommal sem tűntek parasztnak, bunkónak a rend őrei. De minden esetben határozott fellépést mutattak. 
    Alvással próbáltuk eltölteni az időt, de míg eszméletünknél voltunk, jól érzékeltük a fényekből, hogy nagyon ritkán, talán 50 kilóméterenként vannak települések. Az út kis túlzással nyílegyenes volt a mi Alföldünk legsikabb részeihez hasonlatosan, majd úgy 100 kilométerenként 15 fokot törött. Amikor úgy hajnal 2-3 óra körül megálltunk könnyíteni a bennünk rejlő feszültségeket, azt érzékeltük, hogy szinte ránk szakad az ég ezernyi csillagával. Hihetetlenül közelinek tűnt akkor az univerzum.

 

    Aztán úgy 6 óra tájban ébredezvén álmainkból gyönyörű magas hegyek, nyírfaerdők, erős sodrású folyó völgyének realitásában találtuk magunkat. Szergej egy beömlő patakot keresztezve fékezett és mondta, hogy kb. két órája az Altájban vagyunk, kis reggeli pihenőt kért. Ami abból állt, hogy félmeztelenre vetkőzve lefürdött a kb. 5 fokos patakban. Mi fázósan dideregtünk eközben. Aztán továbbindultunk a felkelő nap egyre verőfényesebbé váló díszkivilágításában, gyönyörködve az elképzelhetetlenül lebilincselő, kicsit talán a svájci Alpokhoz vagy méginkább a gyimesi tájakhoz hasonlatos tájban.
    Még az induláskor kérdeztük Szergejt, hova megyünk? Sejtelmesen csak annyit mondott, ne törődjetek vele, jó helyre! Aztán nem firtattuk a dolgot, ő tudja. Mi - főleg én - elsősorban torokhangú énekesek látására, hallására vágytam, más elképzelésem előzetesen nem volt.
    A látott táj egyre vadabbá vált, mert letértünk a főútról, majd egy idő után köves földúton haladtunk. Szergej még ilyen terepen is rendesen nyomta a gázpedált. Dél tájban egy öreg házakkal teli falut elhagyva, egy szakadék egysávos fapadlókból álló Dunához hasonlatos szélességű folyón átvezető hídon átmenve, majd patakokat vízben keresztezve megálltunk egy magányos ház előtt. Hát, olyan több száz évesnek kinéző orosz faház volt. A sok zötykölődés után épp kászálódtunk ki a kocsiból, mikor Szergejhez hasonlatos, nagyszakállú figurák jöttek köszönteni bennünket és beinvitáltak a házba.

 

    Elég gyorsan sikerült beazonosítani, hogy egy nagyon speciális, előzetesen nem várt közösségbe csöppentünk. A szibériai hippikébe. Nagyon meglepő volt látni élőben azt, amely mozgalom végét a szocializmus szűrőjén keresztül még elkaptuk fiatal korunkban, de igazából a hippi mozgalom számomra is csak történelem volt. Most itt volt előttünk orosz változata, úgy 30 év különbséggel. A Szovjetunió lefojtotta annak idején az ilyen irányú, lázadó ifjúsági mozgásokat, bár ezért szolid formában itt is megjelent., mint az orosz filmes kollégáktól megtudtuk. És most itt volt előttünk élőben a történelem. Olyan volt ez szinte, mint egy néprajzi kutatóút. Egy napon át tanulmányozhattuk e közösség természetrajzát. Gorgó sokat beszélgetett velük, láttam, mondta is, hogy szívesen itt maradna. Én meg filmezgettem mindennapjaikat, és azt a pezsgést, amit megjelenésünk kiváltott bennük. A részletekbe nem bonyolódva (talán egyszer leírom, összevágom, mert azóta is nyersanyagként hever polcomon az anyag) zárásul csak annyit, hogy mikor meghívtuk őket a fesztiválunkra, mert nagyon érdekes zenéket játszottak nekünk sajátkészítésű hangszereiken, a vezetőjük azt mondta: - Én már öt éve nem mentem be városba, legfeljebb a szomszédos faluba, már érvényes papírjaim sincsenek. Minek menjek, jó itt nekem!
    Na ennyit az előzményekről, az indíttatásról, ezen hangulatokat próbáltam beléplántálni első csábításként a PASSPORT CONTROL 3. workshopra vállalkozó fiatalokra. Át is érezték, meg nem is a benne rejlő lehetőségeket, csapdákat, veszélyeket. A maguk megbocsátható, fiatalos slendriánságával, majdúgyisleszvalahogy mentalitásával álltak a dologhoz. És persze az utolsó pillanatig húzták, mintha vizsgára készülnének. Nem tudván még, hogy a távoli népek egyáltalán nem magyar vagy európai mentalitással működnek. Egyes itthon megszokott gesztusok, öltözködési módok idegen közegben sértőek lehetnek, visszatetszést keltőek. Antikváriumokat jártam e térséggel foglalkozó földrajzi, életmódbeli, néprajzi és történelmi kiadványok után kutatva. Péter is kutatott az interneten. Hátha sikerül néhány dolgot megtudni a „terep”-ről. Közvetlen a térséggel foglalkozó írást nem találtam, csak Szibériával foglalkozókat. Azokat is nagyon gyér számban. Tehát tényleg a világ egyik fehér foltját szándékoztunk felfedezni. A fiatalok egy része azért próbált előzetes információkat begyűjteni, de hamar feladták a reménytelennek tűnő kutatást. Az általam begyűjtött egyik könyveket otthon hagyták, az elhozottakba is csak beleolvasgattak. Várható, hogy később ennek meglesz a böjtje. De nem is erőltettem a tanáros okoskodást, majd megszerzik tapasztalati úton a szükséges ismereteket. Az így nyert tapasztalatok bizton sokkal jobban fognak rögződni bennük. Már az is dicséretes, hogy ily szép számban vállalkoztak (7 fő) erre a várhatóan nagy testi és szellemi terhet jelentő útra, e Magyarországon rendkívül rosszhírű területre. Hiszem Szibériáról otthon szinte mindenkinek a következő sztereotípiák jutnak az eszébe: hideg, hadifoglyok. És persze, aki már járt erre igencsak mást gondol: végtelen, jól termő szántóföldek, természeti kincsek tömege, barátságos emberek, legyenek azok oroszok vagy az itt élő számtalan kis nép fiai. Ezek nemcsak az én gondolataim, hanem az első és második világháború magyar hadifoglyaié is. Érdemes elolvasni Gazda József erdélyi – egykori – hadifogoly társaitól összegyűjtött véleményeit: www.terebess.hu „Emlékek Ázsiája”.
    Visszatérve a napló jelen idejéhez, ilyen gondolatokkal indultam neki Altájnak. Remélem fiataljaink is megírják előzetes gondolataikat és persze a szerzett élményeiket is.
    Elindultunk két mikróbusszal, 9 magyar, 2 holland, 1 német és 1 orosz workshoppoló, és eljött velünk Ella Davletshina is, ami szép dolog tőle 5 nappal fesztiváljuk kezdete előtt. Most sikerült világosban is végignézni az egy idő után egyhangúvá váló szibériai Alföldet, amely kb. 400 kilométeren keresztül búza és hajdina mezők, valamint nyírfa ligetek és erdők, legelők váltakozásából áll. Szinte végtelennek tűnő terület. Ahol igen-igen ritkán mutatkoznak települések.

 

    400 kilométer után értük el az Altáj szélét és a 460-ik kilométer körül, sötétedésre értük el éjszakai szálláshelyünket (Nyizsnaja Kajancsa, amely nemsokkal Gorno Altajszk nevű nagyváros után van), ahonnan a következő 3 napban indultunk felfedezni az Altáj különböző részeit. A főútról letérve egy elsőre meglehetősen egzotikusnak és járhatatlannak tűnő függőhídon keltünk át egy meglehetősen széles, de csekély mélységű, gyors folyású hegyi folyón. Aztán, mivel a következő napokban naponta többször átkeltünk rajta, már nem volt annyira izgalmas a leginkább a vidámpark hullámvasútjához hasonlatos jellege. De első alkalommal mindenesetre sikoltozott rajta a társaság. Aztán 20 perc földutas zötykölődés után megérkeztünk egy kb. 20 házból álló, impozáns sziklaorom alatt lévő falu szélén, alpesi típushoz hasonlatos faházakból épített ifjúsági üdülőhelyre. Itt éjszakáztunk a következő napokban és innen indultunk napi portyáinkra. Az idő megdöbbentően jó volt, 20 fok felett, még sötétedés után is egy szál ingben voltunk. Kellemes estét töltöttünk a pionir tábortűz és a csillagos égbolt és némi vodka társaságában. A fölénk magasodó sziklaoromról már csak Maugli farkasa hiányzott.

 

    Az hogy mi fog velünk történni a következő napokban? A szitu nagyon hasonló volt, mint annak idején, 3 éve Szergejnél. Ellától sem sikerült semmi konkrétat megtudnunk, hogy hova megyünk a következő napokban. De azért nagy várakozások közepette hajtottuk fejünket álomra a pionirokra méretezett, jó, fenyő illatú faházakban, miután a „bányá”-ban (orosz gőzfürdő) rendesen kiizzasztottuk magunkból a felgyűlt méreganyagokat. De még előtte lementünk a helyi boltkocsmába sörért. A fiatalok ott is maradtak, próbáltak ismerkedni a helyi fiatalokkal, de csak az egyik idősebb, NDK-t megjárt katona ált velük szóba. A helyiek vodkáztak, söröztek és szalonnázgattak közben. Ez hasonló mint nálunk.

 

 

Szeptember 3.
ALTÁJ

Hartyándi Jenő:
    11 órás indulás volt betervezve, 12-kor már el is indultunk, ez nem sok jót sejtetett. Vagyis azt, hogy csak nagyon közelre megyünk. Azért még próbálkoztunk, hogy mi várható, de a kissé homályos válaszokból az derült ki, hogy a sejthető legrosszabb, turisztikai program vár bennünket. Kolostor, jurta, rafting voltak a kulcsszavak, arra hivatkozva, hogy látszik, nagyon fáradt a társaság és ezért rövid kirándulást teszünk a környéken, pihentetőként.
    A társaság egy részét nagyon nehezen tudtam lecsitítani, hogy viseljék el a helyzetet, mert holnapra hosszabb utat ígértek. Elindultunk a folyó partján lévő köves úton tovább, erőteljes zötykölődések közepette (ez volt a pihentetés). Tényleg nagyon jó volt egyébként a környezet. A folyóparton burjánzó őserdőszerű táj, erős páfrányos aljnövényzettel jó irányt sejtetett. Már kezdtük azt hinni, hogy mégsem turisták leszünk, amikor egy másik függőhídnál találtuk magunkat, amelyet egy nagyon súlyos turistatelep vett körül, csúszdákkal, hajót imitáló bárokkal. Szóval minden olyannal, amitől egy turista jól érzi magát. Nincs is ebben semmi megvetnivaló, csak mi nem ezért jöttünk ide, ezt a Balaton parton is megkaphattuk volna, sokkal kevesebb fáradsággal és olcsóbban.
    Átmentünk a függőhídon és ismét Altáj főútján találtuk magunkat és megindult turisztikai kiképzésünk, amit egyre fásultabban viseltem.
    Az első állomás egy útszéli jurta volt. Múzeum, ahogy a tulajdonos altáji papa és fia nevezte. Aki borsos belépőért beengedett bennünket (Ella fizetette be a nem túl lelkes társaságot), és elhadarta az elhadarandókat. Pl.,hogyha fotózunk, vagy videózunk az ennyi meg ennyibe, sokba kerül nekünk. Mikor megkérdezte kik vagyunk és kiderült, hogy filmesek és fotósok, arra azt mondta a profiknak még sokkal drágább. Mondta, hogy ő sámán és tényleg mondott néhány hasznos információt is. Pl., hogy az altájiak rég letelepedett nép, akik több száz éve nem használnak jurtát (közben abban ültünk) és egyébként is az ő nyelvükön ail a neve. Az ail 4-6 vagy 8 szögletes magas csúcsos faépület. A nomád jurta forma továbbélése. A szomszédban állt egy ilyen, de azt már nem mutatta meg, mert hitetleneknek tartott bennünket és fiával kiléptünk után pár perccel Zsigulijával eltűzött ebédelni. De előtte még gyógyító port és egyéb csecsebecséket akart jó áron ránksózni. Nem voltunk fogékonyak a vásárlásra.

 

    Következő állomásunk egy komplex turista hely volt a folyó gáttal összeszűkített, vízeséssé tett területén, amit csecsebecse árusok bódéinak tömege szegélyezett, de a turistaszezon után járva, már csak páran voltak nyitva. De itt legalább sikerült vennünk egy igazi térképet Altájról. Bóklásztunk, palacsintát ettünk, nemezkalapot vásároltunk, én szokásosan követ gyűjtöttem. Nagyon érdekes zöld palaköveket zsákmányoltam. Többségük rendelkezett olyan éllel, amelyet őseink szerszámként használhattak. De volt itt kitömött medve a folyó parti panorámába ágyazva, amellyel 200 rubelért fényképezkedni lehetett, meg életnagyságú mamut és egyéb gigantikus csontok. Szóval minden, ami szem szájnak ingere. Csak hát az enyém nem fült rá. Persze azért mi is áldoztunk a turizmus oltárán Pusival, vettünk nemezkalapot. Ezt még mellékesen meg kell jegyezni, hogy annyira jó idő volt, hogy pl. én egy szál trikóban voltam és még így is izzadtam, de a többiek is nehezen viselték a meleget (Szibériában), miközben otthonról kaptuk az üzeneteket, hogy beköszöntött az őszies tél.

 

    Harmadik állomásunk a folyó egy szigete volt, ahol egy sziklaszirten kis apácakolostor van, amihez egy függő gyaloghíd vezet. A gyaloghíd meglehetős kilengéssel működött, de jó volt rajta átmenni, de a kilengés miatt kapaszkodás nélkül a közepén nem lehetett lábon maradni. Aki bement a kicsike kolostorba és nőnemű volt, egy köpenyt és kendőt kellett felvennie. A híd bejáratánál mindenféle kegytárgyakat lehetett venni. A sziklaszirtbe egy gigantikus faragvány látható, de az csak messziről nézhető meg. E helynek legalább nem volt annyira súlyosan turisztikus jellege, inkább az egyházi dominált, némi turisztikai beütéssel. A híd lejáratánál megcsináltuk az első csoportképet a workshopcsapatról.

 

 

 

    Innen aztán hazaindultunk, az elmaradt rafting senkinek sem hiányzott, nem szólt érte. A táborhelyre érve elfogyasztottuk szokásos oroszos vacsoránkat. Kihajtogattuk a vásárolt térképet és megpróbáltuk átlátni Altájt. Hamar rájöttünk, hogy még csak a legszélén vagyunk. 2003-as útról emlékeztem, hogy mi akkor több mint 800 kilométert mentünk a hippikig. És akkor 30-40 kilométerre voltunk egy négyes határtalálkozástól. Nyugatra Kazahsztán, keletre Mongólia és ezek közé egy igen kicsi ficakra benyúlik Kína Dzsungária része, ahol korábban már kétszer is volt alkalmam körülnézni, forgatni (1998, 2003). Akkor jártuk végig Kazahsztán fővárosából, Alma Atából, helyi kiejtéssel Almaty-ból kiindulva a Kínából átmenekült ujgurok falvait a Kínai határig, majd kalandosan átkelve a kazah-kínai határon, Dzsungária (Urumqi, Turfan) feltérképezésével, tovább mentünk Tibetbe, majd onnan vissza Pekingbe és onnan haza. Ez volt talán a MEDIAWAVE legerősebb turnéja. 13-an mentünk. A komplett Dresch Quartet, Kerényi Robi, Sára Firi, Boka Gábor….
    Tehát épp azon merengtünk a térkép felett, hova kellene (lehetne?) menni holnap, mikor a szomszéd asztaltól átjött egy orosz ember, akiről kiderült, hogy évek óta járja az Altájt. Végig csónakázta már szinte az összes folyót. Kérdezgettük, merre vannak a legeredetibb, elsősorban őslakosok által lakott területek? Tőle tudtuk meg, hogy a főutak mentén főleg oroszok, vagy magukat orosznak valló más fehérek (baskirok, németek, stb.), valamint eloroszosodott altáji őslakosok élnek. A Mongol és kazah határ mellett átszűrődött mongolok és kazakok. Az Altáj két-három belső régiójában élnek egy tömbben altáji őslakosok, akik a mai napig is letelepült törzsszövetségekben, klánokban élnek. És minden csoportnak más a neve, de egységesen őket hívják altájiaknak, akik szigorúan elkülönítik magukat a szomszédos kazakoktól és mongoloktól. A múltban sok háborúskodás volt köztük. De ők is inkább a belső-ázsiai sárga rasszhoz tartoznak és a nyelvük a török vagy türk nyelvcsalád része.
    A térképet bújva beláttuk, hogy a távolabbi helyek elérésének nincs realitása. Ezért a legközelebbit választottuk, vagyis választottuk volna, ha nem jelenik meg Ella, aki látható izgalommal fogadta a térkép fölött kialakított terveinket. Mondta, hogy ő is a közeli régióra gondolt, de inkább azt javasolja, hogy menjünk raftingolni (eddig fogalmam sem volt, hogy mi az) és mászkálni a hegyekben. Mondtuk,hogy mi emberekkel akarunk találkozni, és a falukba akarunk menni, mert népzenét akarunk gyűjteni, torokhangú énekeseket találni, ha már ilyen közel vagyunk hozzá és rákérdezni a helyiekre, mit tudnak a magyarokról? Először azt mondta, hogy reggelig döntsük le ki akar faluba menni, ki raftingolni. De a magyar csapat ott azonnal azt mondta, hogy falvakban szeretné eltölteni a következő két napot. Szerencsére a holland-német részleg a raftingot választotta, de Ella aggodalma láthatólag fokozódott. Azt mondta, hogy akkor neki itt kell maradnia és velünk jönnie, mert félt bennünket és felelősséggel tartozik irántunk. (Reggelre tervezte a Novoszibirszkbe való visszamenetelt, mert a fesztivállal kapcsolatos teendőket nem halaszthatta.) Láthatóan nagy fejtörést okoztunk neki, amit nem akartunk, hiszen eddig mindenben segítette az altáji turné létrejöttét, gyakorlatban ő szervezte meg a háttereket. De mi meg nem akartunk még két napot nyaralni, turistáskodni általunk nem átlátható okok, féltések miatt. Dolgozni, gyűjteni akartunk és nem értettük mi van.
    Az érezhető feszültséget ismét a „bányá”-ban vezettük le, kezdtünk egyre jobban ráérezni ennek a nagyon kellemes orosz tisztálkodási és regenerálódási módszernek az ízére, ami eltér a nálunk közismert szaunától, Röviden, míg a szauna száraz gőzfürdő, addig az orosz bánya nedves gőzfürdőnek tekinthető, ahol a páratartalom közel 100%. A nyírfaággal való csapkodás meg egész kellemes vérpezsdítő dolog.

Szeptember 4.
ALTÁJ

Hartyándi Jenő:
    A 10 órás indulás előtt Ella röpgyűlést hívott össze és a következőket mondta a beszéd közben egyre jobban megszeppenő társaságnak.
    Meg kell, hogy mondja, hogy teljesen felkészületlennek tart bennünket az Altáj belső részeire való látogatásra. Az Altáj főutak menti, oroszok által lakott részei és a turista helyek veszélytelenek, de a belső, altáji őslakók által lakott részek nagyon veszélyesek, mert az őslakos férfiak sokat isznak, és részeg állapotban teljesen kontroltvesztettek. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mit tesznek, nagyon sok erőszakos dolog és gyilkosság történik köztük. Az idegeneket, turistákat különösen nem szeretik, mert az a jólétet látják rajtuk, ami nekik nem adatik meg elzárt, hagyományőrző viszonyaik között. De a televízióból meg látják, hogy mi van a nagyvilágban. Kérte, hogy öltözködjünk úgy, hogy minél kevésbé nézzünk ki turistának és ne kovályogjunk el külön-külön a falvakban. Mégsem jön velünk, de szerzett egy rutinos vezetőt, aki ismeri a helyi viszonyokat, embereket és arra kér bennünket, hogy nagyon óvatosak legyünk, és ha vezetőnk jelez, azonnal szálljunk be a kocsiba.

 

    Sajnos sok mindenben igazat kellett adnom Ellának. Fiataljaink totál felkészületlenek voltak az ilyen néprajzi jellegű filmes és fotós munkára. Elmondtam, hogy rajtam sem véletlenül van hosszú nadrág a jó idő ellenére, hanem mert tudom, hogy a keleti emberek nem tekintik férfinak, lenézik a rövid nadrágos vagy meztelen felsőtestű férfiakat. A nőknél sem illő meztelen testrészeket villogtatni. Mondanom sem kell, a többség mindezen kritériumoknak nem fellelt meg. Morgolódva, vádaskodva, hogy miért nem mondtuk mindezt korábban, megszeppenve gyorsan átöltözködtek. Felajánlottam, aki az előzmények után nem akar eljönni, alkalma van a másik, raftingoló csapathoz csatlakoznia. Láttam, néhányan ingadoznak, de végül mindenki eljött. Hogy miért nem figyelmeztettem őket mindezekre? Ezen emberi veszélyhelyzetről én sem tudtam, öt éve a hippiknél mindezt nem érzékeltük, mással meg nem találkoztunk. Az öltözködés miatt meg hiába papoltam volna, nem szoktak ilyenekre figyelni, komolyan venni. Most ebben az erőteljes és hirtelen összeállításban ellenben tanulságosan hatott. Emlékszem rá Flóra lányom is milyen ruhákban jött el a dzsungáriai turnéra 17 éves korában és pár nap után mennyire látványosan átalakult önfelismerésből az öltözködési stílusa. Ezekre a dolgokat fel kell ismerni, vagy előre készülni, informálódni kell. De itt erre nem volt lehetőség, mert információhoz hozzáférni nem lehetett, és két nap mélymerülés kevés a korrigálásra. De biztos nem felejtik el mindezt a jövőre nézve.
    Ugyanakkor Ella felkészítésének volt egy kicsit olyan érzete, hogy mintha indián rezervátumba mennénk, vagy otthon, ha valaki cigánytelepre készül, hall ilyesmit előzetesben azoktól, akik sosem voltak ott, de hallottak róla. De akkor is hasznos volt e kezdeti rémületkeltés, a társaság sokkal összekapottabban, immár várakozással telve (nem vagyok meggyőződve, hogy a többségben volt-é valamilyen elképzelés arról mi vár ránk) indult az első célpont felé.

 

    A terv az volt, hogy bemegyünk a közelebbi őslakos terület, főút menti járási központjába (Besh-Ozyok, Shebalinskiy rayon/régió) és a novoszibirszki fesztiválra, meg a rokonságtudatra hivatkozva kérjük a segítségüket. Azt akartuk elérni, hogy a faluvezetők felé jelezzék érkezésünket, hogy azok segítsék mozgásunkat, mert korábbi autentikus terepeken való forgatásaimról jól tudtam, hogy egy faluba beállítva ismeretlenül és kamerákat elővéve szinte semmi esélye sincs az embernek kerítésen belül kerülni. Ahhoz azt a hitet kell kelteni, hogy valakit ismerünk a helyiek közült. Ha egy kapcsolat kialakul, azon keresztül már tovább görgethető a folyamat.

 

    Bementünk a járási hivatalban, ahol nagy tanácstalanság fogadott bennünket. Éppen valami gyűlés volt, ahol az összes környező főnök bent volt. De szerencsére eszembe jutott, hogy azt is erőltetni lehetne, hogy nincs-e valami helyi zenész kéznél, mert zenészeikre büszkék a falusiak, és a büszkeség eltereli a figyelmet arról, hogy mi tulajdonképpen forgatni akarunk. A zenélést egészen másképp értékelik. Szerencsénk volt, egyszer csak belöködtek egy leginkább az észak-amerikai indiánokra hasonlító, hosszú hajú, basseball sapkás fiút. Artjom Chepkonakov a neve, a továbbiakban a kiejtés szerint Artyom. Később kiderült, hogy a szomszédos iskola zenei részéből hívták át, épp aznap kezdett tanítani, tehát teljesen friss pedagógus volt. 24 éves. Ismételten hangsúlyoznom kell a szerencsét, mert nyilván őt azért húzták elő, mert a legegyszerűbb volt. A legkevesebb vizet zavart, ezzel letudhatták a dolgot. Ha megsejtik, hogy egy későbbi fesztiválszereplés lebeghet a levegőben, bizton a legtekintélyesebb és vélhetően számunkra legérdektelenebb zenészt mutatták volna meg. Mind ezt oly sokszor tapasztaltam keleti útjaimnál.

 

    Artyom mondta, hogy az egyik szomszéd, de nem főút menti faluban ismer egy másik hagyományőrző énekest, akivel már szerepelt együtt. Beugrott az iskolába hangszereiért. Pengetős helyi hangszert (topshuur /kiejtés: topsor), népi furulyát és dorombot hozott magával. De mielőtt elindultunk volna, a közvetítésben közreműködő hivatalnok néni kedvesen elárulta, hogy nagyon ügyes ám a fiú, járási versenyen nyert, első helyet torokéneklésben. Ekkor még csak mosolyogtunk ezen. Hisszük, ha látjuk, halljuk! 

    Kidöcögtönk pár hágón átkelve az említett faluba. Az elöljáróságon nem találtunk senkit, így a srác javaslatára elindultunk a faluban, hogy megkeressük ismerősét. Természetesen nem találtuk otthon, de a szomszédok mondták, hogy egy másik háznál van. Ekkor már elég nagy csődület lett a faluban. Egyre több helyi dugdosta ki a fejét a kerítésen, mert hát – ismerjük be - 10 fehér ember, többségüknél kattogó fotó vagy videó kamera, meglehetős turisztikus jelenséggé tett bennünket. Pedig ennek elkerüléséről beszéltünk előtte. E persze reménytelen feladat volt ilyen tömegben. De ismét nagy szerencsénk volt, mert betértünk egy ház udvarába, ahol egy öreg néni fogadott bennünket. Majd egy másik is előkerült, aki legalább 100 évesnek nézett ki. Aztán ők eltűntek a házban, mi meg megkértük a zenész fiút játsszon nekünk valamit. Ekkor esett le először az állunk. A gyerek nagyon jó volt, de hírtelen ismét elékerültek a nénik, most már hárman, közülük ketten népviseletben. Nyilván meg akarták mutatni, hogyan őrzik a hagyományt. Ez egyik nénit még egy dal éneklésére is sikerült rábeszélni. Közben beállított egy nem túl szimpatikus nő, én hivatalnoknak néztem, de nem nagyon foglalkoztunk vele. Valamit beszélgetett Gabival, tolmácsunkkal, azt gondoltuk minden rendben, rászóltak a központból, most ellenőrzi, mit művelünk. Aztán végig jött velünk.

 

 

    Zajlottak a felvételek, meglehetősem zaklatott állapotban, mert annyi minden érdekes történt körülöttünk, hogy mindenki csak kapkodta a fejét és a gépét, próbálta a másik figyelmét felhívni az új történésre. A nénik fenyőmaggal, meg kefirszerű, finom itallal kínáltak, ami ott csorgott az orrunk előtt egy vászonzacskóból egy fa sajtárba. Aztán átmentünk pár házzal arrább, ahol lóbőrt csereztek. Szíjakat és egyéb lószerszámokat gyártottak belőlük. Hirtelen szinte egy egész „néprajzi múzeum” lépett működésbe számunkra a falu képében, azzal az apró különbséggel, hogy itt minden real time-ban zajlott. Minden tevékenység és szerszám valós napi tevékenységet takart, segített, szolgált. De el kellett hagynunk a falut, mert már akkora csődület kezdett kerekedni, hogy vezetőink jobbnak látták a továbbállást. De közben nénikék finom füstölt sajtokkal, kefirekkel, fenyőmaggal kínálgattak bennünket. De kezdtek megjelenni az erősen düledező férfiak. Bár agresszivitásnak nem tapasztaltuk nyomát, csak az otthon is megszokott illuminált közeledéseknek.
    A másik falu felé menet ismét egy erős emelkedővel kísért hágón kellett átkelnünk. Az előbb már említett nem túl szimpatikus néni előtte elmondta, hogy az ő népük minden magaslatot tisztel, természeti vallásukból adódóan a hegy szelleme tiszteletére a hágón áthaladva leveszik fejfedőjüket és szalagokat kötnek a fákra, de akinél nincs szalag, az rakhat egymásra köveket. Az is tisztelet a hegy szelleme előtt. Megtiszteltük mi is a szellemet. Kicsit továbbmenve, amikor már rá lehetett látni a következő völgyben lévő célfalura, megállítottuk az autót. Itt már elég jó felvételeket sikerült - két kamerával - készíteni zenészünkről. A srác egyre jobban lazult és egyre dögösebb számokat játszott. Pl. a lovaglásról.

 

 

    Az első házba, ahová beinvitáltak bennünket, és a falu többi házában is általában volt ail, az a bizonyos jurtaszerű fa építmény, amiről megtapasztaltuk, hogy konyhaként használják. Valamiféle olyan szereppel, mint a mi nyári konyhánk falvainkban. Itt is szomszédságában épült, általában nagyon jól kinéző faházakban laknak. Mert fa, kiváló minőségű fenyőfa van itt mindenfelé, bővében.

    A házigazda az ail-ba invitált bennünket, ahol TV is volt, ágy, padok, asztal. Szóval minden, ami a mi nyári konyháinknak is kelléke. Beszélgettünk, hogy mit termelnek, milyen állataik vannak. Kiderült, hogy ugyanúgy, mint Erdélyben vagy Gyimesben az állatokat, nem a völgyben lévő faluban, hanem a hegyi legelőkön tartják, ahol másik házuk is van és a családból valaki mindig az állatokkal marad. Télre sem hajtják be őket a faluba. Nekik pl. 30 lovuk, 20 tehenük, kecskéik, birkáig, disznóik vannak. Mert az altájiak nem mohamedánok és nem is buddhisták, hanem sámánhitűek. Tehát a disznót is tartják, eszik. Egyébként azt mondták, hogy a són kívül mindent megtermelnek maguknak. És az állatok minden porcikáját vagy feldolgozzák, vagy megeszik. Itt aztán jött egy demonstráció, amelyet egyikünk sem tud azóta elfelejteni. A házigazda elővett a gőzölgő fazékból és tárcára rakott egy általunk értelmezhetetlen húsfélét, amit többen lófasznak néztek, de rákérdezve ennél sokkal izgalmasabb étek várt ránk: ló bélbe töltött ló bél. Vastagbélbe töltött vékonybél. Némiképp hasonlatosan a mi disznósajtunkhoz. Elég éhesek voltunk, mert utoljára reggelire ettünk, meg a nénik kínálásai töltötték hasunkat, ezért különböző lelkesedéssel és erőltetett jópofasággal, hogy mi kemény gyerekek vagyunk, elkezdtük enni. Szerintem senki sem evett belőle egy karikánál többet, amit a házigazda előtte látványosan felszeletelt nékünk. Szerencsére rögtön szeletelt hozzá hagymát, az sokat segített a külső, vastagbél meglehetősen gumiszerűen szétrághatatlan állagának leküzdésében. Egy karikához általában mindenki megevett egy fej hagymát és rengeteg kenyeret és itta rá az egyébként finom tejes teát. Az mindenesetre bebizonyosodott, hogy a lóbél nagyon gazdaságos étel. Többen egy egész életre jól laktunk belőle.

 

 

    Eme speciális gasztronómiai élmények közben elkezdett zuhogni az eső (egyébként egész nap borús, de kellemes meleg idő volt, úgy 20 fok körül), átfutottunk még a szomszédos lakóházba. Tiszta, rendezett, hasonló, mint a mi falusi házaink. Majd még megmutatták a helyi iskolát, ami a tanítás megkezdése előtt nagyon ki volt vikszolva. És meglepetésre még internet is van benne. Nagyon kis faluban voltunk. Kb. 20 gyerek jár itt négy osztályba. Mondtuk nekik, hogy nálunk az ilyen iskolákat már bezárják. Ott nem lehet, mert a falvak olyan messze vannak és hágókkal elválasztva, hogy a hosszú télen gyakran járhatatlanná válnak az utak.

 

    Közben Artyommal is folyamatosan kommunikáltunk, és felvetettem, mi lenne, ha a forgatott anyag róla szólna, ő vinne el bennünket különböző helyekre (ellentétben a másnapra tervezett távolabbi falvak meglátogatásával), mert említette, hogy szívesen megmutatná másnap szülőfaluját, ami messzebb, még beljebb van a hegyek között. Ez tetszett mindenkinek.
    Elbúcsúzva házigazdáinktól a hágó teteje előtt a nem túl barátságos nő megállította az autót, és azt mondta, megkínál bennünket egy tejből készített speciális helyi pálinkával, amit füstölt sajt pálinkának neveztünk el . Tényleg olyan íze volt. Nem volt ihatatlan, de nem is volt a legjobb. És náluk guggoló helyzetben kell inni. Hát ittunk, így! Van aki kétszer, háromszor is meghúzta.

 

De itt keletkezett valami feszültség, amit Gabi tolmácsunk csak másnap árult el (nem egy nagyon közlékeny fajta), mert amikor a nénit kiraktuk a falujánál, igen hirtelen indult el a sofőrünk, aki egyébként nagyon jó fej volt. És a néni igen mérgesen nem akarta elengedni a buszt. De mi ezt belülről nem érzékeltük, mert közben részeg férfiak kezdték körülállni a kocsit, és arra koncentráltunk. Szóval gyorsan odébbálltunk és este 10-re, élményekkel telve visszaértünk táborhelyünkre. Ahol várt bennünket a szokásos vacsora és bánya. Kezdtünk beépülni a táborhelybe, már úgy beszéltünk róla, hogy megyünk haza. A kajákat kiadó mama, már kifejezetten szeretett bennünket és egy csomó kiváltságunk kezdett lenni.

 

    Itt kell megjegyeznünk, hogy a mellénk adott vezetőnk, aki egyébként lassan kiderült, hogy egy fiatal szent pétervári operatőr, nagyon megkedvelte a társaság egy részét. Pusit, Kisjakabot. És ez az érzés kölcsönös volt. Nem akadályozta semmiben a mozgásunkat, tényleg segített és szerintem egy idő után elkezdte élvezni a velünk való együttlétet. Egyébként ő úgy került ide, hogy az apja híres Altáj szerelmes, aki könyvet adott ki a térségről és most abból élnek, hogy expedíciókat, túrákat szerveznek a hegyekben, hegymászásra és raftingolásra. Ő és a bátyja is dolgozik benne. Meg filmeket is csinálnak a csoportok mozgásáról. Van weboldaluk is.
    A sofőrünket sem kell kihagyni, mert először mogorva embernek tűnt, de lassan oldódott és mindent megtett, a néha meglehetősen szétesett társaságunk kényelme érdekében. Egyszóval nemcsak elviselt bennünket, és nem morgott semmiért, hanem rendkívül jól és határozottan vezetett ezen a nem éppen egyszerű terepen.

 

 

 

Szeptember 5.
ALTÁJ

Hartyándi Jenő:
    Korai indulást terveztünk, hogy több időnk legyen, de azért lett belőle fél kilenc. Meglehetősen sok baj volt a társaság összetarthatóságával. Biztos, hogy legalább egy emberre tartósan várakoznunk kellett. Ezen az út további részében sem sikerült javítani.
    Visszamentünk a tegnapi járási központba (Besh-Ozyok), pont 10 órára értünk oda. Fiataljaink ismét szétspricceltek és lassú, kényelmes kávézgatás után jöttek vissza. Legközelebb a nagy részével biztos nem megyek hasonló terepre. Talán inkább az otthoni kávéházakban kellene ücsörögniük. Miért jöttek ide? Talán majd ők megírják! Kíváncsi vagyok rá!
    Még előző este, a bánya után Szabó Péter mondta, hogy hallgassuk meg a felvételek hangját, hátha van valami gond vele. Hát volt is, az első zenei felvételek torzak lettek. Aztán végig is néztük a nálunk lévő egyik kamera képét. Az előző napon említett kapkodás jött le róla, túl sokat mozgott a kép. Úgyhogy ezt ma reggel megbeszéltük a társasággal és kértük, hogy jobban koncentráljanak a felvételekre és a helyzetek megtalálására. Ma sokkal könnyebb dolguk lesz, mert a zenész srác már benne van a dologban és békésen meg lehet találni a felvételek helyét. Ha meglepetésszerű helyzet van, azt meg le kell improvizálni.
    A nap végére érve, azt kell mondanom, hogy itt volt a legösszefogottabb a társaság. Közel profi forgatóstáb jelleget öltött.
    Több hágón és egyre romló úton haladva jutottunk el Artyom szülőfalujába. Ott derült ki, hogy annyira frissen hagyta el szülőhelyét, hogy szeptember 1-én, tehát pár napja volt az esküvője. Itt a szülői házban, amit a két kapufélfára és az ail tetejére kötözött nyárfaágak is jeleztek még. Szóval pár napot késtünk csak el egy igazi altáji lakodalomból. A mama fogadott bennünket és irtózatosan lecseszte a fiát, hogy miért nem jelezte az érkezésünket. Itt azért még nincs a szülőknek mobiltelefonja, hogy haza lehessen szólni nekik. A fiúknak persze van. Ő is rögzítette telefonjával fiataljaink csetlését-botlását az első nap. Megpróbáltuk átjátszani a mobilomra, de nem sikerült. Kár! Mint másért is. Lemaradtunk egy birkavágásról, amit valószínű a vendégek tiszteletére megtettek volna. De azért így is kerültek elő helyi finomságok ebédre. A mama éppen előttünk nem sokkal érkezett haza a hegyi legelőről, ezért szabadkozott a kaja miatt, de nagyon finom és különleges volt a töklekvár és a szamóca lekvár, meg a szokásos tejes tea, gomba étel. Aztán megjött a nővére is, aki türkológiát tanult az egyetemen.

 

    A fiatalok elkezdték a felvételeket, módszeresen, amit többször megszakított egy kis helyi zápor. Így külső ok miatt kissé nehezen haladtunk, de közben kiderült, hogy Artyom főnyeremény a számunkra, mert nemcsak jó énekes és zenész, hanem jól is beszél. Egyrészt elmondattuk vele a dalok tartalmát, majd a falu és a népe történetét. Faggattuk a torokhangú éneklésmódról és népe vallásáról, hiedelmeiről. Mindezekről meglehetősen bőven beszélt oroszul, amit nem szakítottunk meg fordítással, de érezni lehetett, hogy nagyon komolyan beszél, és a jobban megnyílik. Lesz mit elemezni, fordítani otthon. Népe történetét saját nyelvén is elmondattuk vele.

 

 

    Az altáji nyelv a türk nyelvek családjába tartozik, emiatt folyamatosan jöttek elő már ismert közös szavaink, mint pl. szakál, alma, stb., de találtunk újakat is, pl. az oroszokat ők is oroszoknak hívják saját nyelvükön.
    A ház körüli forgatást befejezve Artyam javasolta, hogy menjünk fel a falu fölé magasodó látványos sziklaszirt melletti barlangba. Talán itt lakik a falu védőszelleme. Lentről ez elég könnyűnek tűnt, de az utolsó szakasszal nagyon megszenvedtünk. Fent is készültek a felvételek, a vallásról, hiedelemvilágról, mikor Gazsó Zsuzsi rosszul lett a magasság miatt. Nem vettük észre, hogy ő nem bírja a magasságot, de a bizonyítási vágy miatt minden iszonyát leküzdve felmászott és ott tört rá. Valahogy sikerült egy kicsit megnyugtatni, aztán segítettem neki lejönni.

 

 

 

    A barlang egyébként érdekes volt. Csaknem teljesen a csúcs alatt szűkülő nyiladék, amely egy éppen átbújható résen át átlyukadt a hegy túlsó oldalára. De volt egy alacsony bebújó nyíláson át egy nagyobb terembe vezető része, amely tele volt birkaszarral. Tehát ide fel szoktak jönni a pásztorok, amit a tűzhely is jelzett, vagy esetleg vadkecskék telelnek benne. Ja és felfele menet még láttunk egy farkasok vagy medve által széttépett birka maradványait. E tájon jelenlétük általánosnak mondható.
    Fent a barlangnál is újabb zápor kapott el bennünket. Lent a faluban még vágóképezni kellett volna, de erre nem volt lehetőség az egyre jobban ráeredő eső miatt. A helyi patak partján feladtuk, és elindultunk tovább azzal, hogy majd a szomszédos falvakban készítünk vágó és hangulatképeket.
    Másik úton indultunk el, tehát nem visszafelé mentünk, hanem egy jó nagy félkört leírva, még jobban behatoltunk Altáj mélyebb régióiba. Az első hágón áthaladva eltűnt az eső és gyönyörű fényekben csodálhattuk meg a környező hegyeket. A helyzet aggasztó volt, mert közel voltunk a napnyugtához, és további hangulatképek hiányában az egész értékes anyag riportok és zeneszámok sorozatává válhatott volna, alig használhatóvá. Ilyenkor átkozza az ember az elkávézgatott, fáradt vagyunk, nem tudok felkelni, pisilnem kell, és hasonló kényelmi időveszteségeket, amelyeket fiataljaink révén összeszedtünk.
    Vezetőink tudtak ezen a szakaszon egy „kőbabá”-t, amely a közép-ázsiai térségben, kazah-kirgiz-mongol területeken általános vallási jelkép a régmúltból. Itt még készítettünk felvételeket. Majd tovább indultunk, de a következő falunál vezetőink nem voltak hajlandóak megállni, mondták, nagyon veszélyes.

 

 

    Aztán hosszan, nagyon hosszan, talán 40-50 kilométerre sem volt település. Már pánikoltunk a felvételek elmaradása miatt, mikor még egy veszélyes falu után végre megálltunk és már szürkületben sikerült talán elég hangulatképet felvenni egy altáji faluról.

 

 

    Már sötétedésben megindultunk visszafelé, de útközben sofőrünk javaslatára benyomtunk egy pilmenyit egy útszéli csehóban. Az itt lévő kiszolgáló néni még klasszikus darab volt, hihetetlenül utált bennünket az első pillanattól kezdve. Ha a Szovjetunió idején vagyunk itt, biztos kidobott volna bennünket. A „klasszikus”, szovjet időkből visszamaradt miniétkezde falát egy svájci alpesi poszter díszítette, ami még inkább viccessé tette a helyet. Alpesi poszter az Altájban, ami pár egységgel szebb, mint Svájc. Ezt nem hagyhattuk ki. Péter megörökítette. Mivel be sem fértünk mindannyian, a fiúk kint lemosták a koszlott portált. Persze csak a fotó kedvéért.

 

 

 

    Éjfél után nem sokkal értünk „haza”, sofőrünknek már kínszenvedés volt az utolsó 50 kilométer. A mama várt bennünket a kajával, amit különleges kegyként a konyhában ehettünk meg, ahová addig csak a sofőrt engedte be. Utolsó este a bányában, a késői időpont miatt már csak mosdás volt és a hely szemrevételezése. Hátha tudok valamit hasznosítani az otthoni, ravazdi gőzfürdő építésénél.

Szeptember 6.
ALTÁJ - NOVOSZIBIRSZ

Hartyándi Jenő:
    Sajnos vége a rövid, de élményekben meglehetősen dús altáji kirándulásnak. Kilenc körül elindultunk vissza Novoszibirszkbe, de előtte kísérőnk, aki maradt, megajándékozott bennünket egy hatalmas Altáj természeti kincsit, élővilágát bemutató, tényleg jó minőségű képeskönyvvel. A korábban már említett, Altáj kutató apja készítette. Reméljük, hogy találkozunk még vele a fesztiválon. Egyenlőre, talán még két évig nem tud mozdulni, mert aki nem akar katona lenni errefelé, az nem kap sok évig útlevelet.
    Nem kedvenc sofőrünk, hanem egy új vitt bennünket Novoszibirszkbe és nem is tudtunk vele találkozni, mert már egy újabb csoporttal indult a hegyekbe. Pedig neki akartuk ajándékozni az Altáj legjobb sofőrje címet. Amit aztán különösen megemlegettünk az út során, mert új sofőrünk meglehetősen életveszélyesen vezetett, ami aggodalommal töltött el bennünket. Nem volt jó odafigyelni stílusára.
    Az Altáj szélén még megálltunk némi shopingolásra. Itt egy piacszerű ponton minden helyi természeti és emberi terméket lehet kapni. Nagyon finom és nagyon sokféle házi mézet, mézbort, Mindenféle számunkra egzotikus savanyuságokat, és felismerhetetlen dolgokat.
    Aztán jött már megszokottnak mondható szibériai táj a maga egyhangúságával. És útszéli politikai hirdetéséivel, amelyek bőszen hirdették Altáj és Oroszország 250 éves egységét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

    Hét óra tájt értünk Novoszibirszkbe és némi kavarás után sikerült elérnünk, hogy a fiatalokkal együtt a város új, elit szállodája helyett a kellemesen lepukkant, még igazi szocialista hangulatot árasztó Centralnaja Gasztinyicá-ba helyezzenek bennünket, ahol még vannak eredeti gyezsurnaják minden szinten. Már csekkoltak be bennünket a másik helyen, amikor Péternek sikerült valahogy beadagolnia, hogy miért nem jó az nekünk. Egyébként nagyon messze volt a központtól, azért is kellemetlen lett volna, de teljesen elszakadtunk volna a fiatal szakasztól. És szerettük volna felügyelni további munkálkodásunkat. Kértük őket, hogy a holnapi nyitóra állítsanak össze valami rövid, frappáns szignálszerűséget az altáji dolgokból. De azt mondták nagyon fáradtok, nekik pihenni kell. Ezen kissé felháborodtunk és Péterrel nekiálltunk egy rövid anyag összeállításának. Artyum egy fél számát használva zenei alapnak, fotókat, kicsit meganimálva raktunk össze egy PASSPORT CONTROL szignált. Pontosabban ma este csak a képeket válogattuk ki hozzá.