www.mediawave.hu | www.mediawavefestival.hu | www.romerhaz.eu | www.filmfundgyor.eu
etnik Archív
2018. november Aktuális program:
2018.11.17.
010203040506070809101112131415161718192021222324252627282930

HÍRLEVÉL

Név:
E-mail cím:
Feliratkozom az alábbi hírlevelekre:
MEDIAWAVE
MEDIAWAVE webTV
Passport Control
Adatok módosítása, leiratkozás vagy aktiválás újraküldése:
KÉPAJÁNLÓ

FELHÍVÁS - PC 43-44 NYÁRI MŰVÉSZETI & KÖZÖSSÉGI MŰHELYEK 2018 :: „Nincs énnekem a bikával semmi dolgom“

 

„Nincs énnekem a bikával semmi dolgom“

Vica Peniašková

(Brünn, Csehország)

volt táborlakó

 

Már előző délután meglátogattam a gulyát. Jöttömre felálltak a porban heverésző szürkemarhák. Noha elválasztott minket a karám palánkja, a levegő megtelt figyelő feszültséggel. Ők engem figyeltek, én őket. Jellegzetes szarvuk vészjóslóan meredt a levegőbe. Tekintetük követte lépteimet, s a szarvakkal ékes fejek utánam fordultak, mint egy óriási, összehangolt táncban. Felvert por a lemenő nap fényében. Prüszkölő fújás a karám belsejéből. Időnként dobogás hallatszott, mely talpam alatt is megremegtette a talajt. Most pedig itt sétáltam István bácsival a gulya kellős közepén…

 

Mindez 2016-ban történt Somogyfajszon, ahol a Mediawave Tartóshullám együttléten meghirdetett „pásztorképző workshop“ egyetlen érdeklődőjeként individuális kiszolgálást élvezhettem. Minthogy nem vonzanak a népieskedő parasztattrakciók a maguk ostorcsettingetéseivel, sétálni kéredzkedtem István bácsival, a térség gulyásával. Meg akartam tapasztalni, milyen az, együtt sétálni a szürkemarhákkal. Noha falun nőttem fel, én már foltosmintás tehenet is csak ritkán láttam életemben. Párszor, amikor a szomszéd gyerekek bevittek családi gazdaságuk istállójába. Az ökröcskét, mellyel mezőiket szántották meg gyerekkorában, s egyszer szarvai közé kapta nagyanyám húgát, csak az elbeszéléseiből ismerem. A falu bikájáról is csak hallomásból tudtam, javarészt annyit, hogy elkülönítve, s jó erős karámban tartották...

 

Kicsit későn érkeztem, már messziről láttam, hogy István bácsi elhúzni készül a karám nehéz gerendákból eszkábált kapuját. Tétován megálltam az úton, de ő intett, hogy menjek tovább. Elém szaladtak a kutyái és hangos csaholással körbefogtak. Nem bántottak, de egyértelműen tudatták velem, hogy nem néznek itt jó szemmel. István kiáltására elhallgattak. Megint intett, hogy menjek utána. Most már tényleg elhúzta a kaput. Füttyentett, vagy kiáltott valami utánozhatatlant, s erre megindultak az állatok. Mi a kapu mellett álltunk. Mellettünk haladt el a teljes gulya. Néztem az elvonuló patás lábakat, a hatalmas, lantszerű szarvakat, a borjakat – mint az orgona sípjai, mindegyik különböző nagyságú és életkorú volt. Borzongatott az a félelemkeltő erő, melyet a tömeg sugárzott. A szemem magába itta azt a furcsa hullámzást, mellyel az állatok lépkedtek. Mentek szépen egymás után. Dehogy foglalkoztak velem.

 

 

Azt akartam megtudni, hogy hogyan tartja össze a gulyás ezt a nagy állatcsoportot. Ám hamar rájöttem, hogy a gulya magától is összetart. Csoportban élő állatról beszélünk, tehát minden egyed automatikusan keresi a többit. A tehenek bőgéssel hívják, szólongatják egymást, vagy legalábbis borjaikat. („Én itt vagyok, te hol?“ - Lorenz után szabadon.) A borjúcska meg beleszocializálódik a csoportba. Idővel a túratervet is megtanulja – hisz nagyjából ugyanazokat a legelőket látogatják sorba a pásztorral. Lassan maga is keresni fogja a többieket, mert ott érzi magát biztonságban. Ezt a tulajdonságot használja ki okosan a gulyás.

Időnként néhány állat lemaradt, vagy másfelé kanyarodott egy-egy jó falat reményében. Olyankor István bácsi megintcsak értelmezhetetlen kiáltással utasította a kutyákat, s azok visszaterelték a csámborgót. Nem ugrottak azonnal. Kicsit várni kellett, míg megszívlelték gazdájuk utasítását. István nem kapkodta el. Megvárta. Mint amikor az ember követ dob a tóba. A hullámok már elindultak, de időbe telik, míg elérik a partot. István nem kiáltott kétszer. Tudta, hogy a hullámok már dolgoznak. És a kutyák el is indultak.

 

Már az erdőcskében jártunk és azon gondolkoztam, hogy még sosem láttam tehenet fák között. Mesébe illő volt a sok szürke hát meg a lantszerű szarvak a smaragdzöld falevelek közt beszűrődő fénysugarakban. Még egy tavacska is lapult a fák között, s az egyik tehén beleérintette puha orrát, hogy igyon a vízből. A kutyák némán csörtettek az ágak között. Mintha mindegyik kicsit a saját útját járta volna amikor éppen nem volt feladatuk. Azt hiszem, az egyik egerészett. Az ott tavalyi üsző, az vemhes, az meg most van éppen termékeny időszakában – magyarázta István - , azért próbáld meg, de itt pár perce kísérgeti a bika. Itt ocsúdtam fel a szürkemarhás tündérmese falihímzésképből. Hogy micsoda? Gyanútlanul sétálgatok a gulya legkellősebb közepében, és alig pár méterre tőlem egy teljesen ivarérett BIKA kísérgeti kiszemelt hölgyét? Hát az nem veszélyes?! István bácsi mosolyogva megvonta a vállát, s a címben idézett mondat hagyta el a száját. Egyszer ijesztette csak meg a bika. Mint most, egy fiatal tehénkét kísérgetett. A tehén illatával a többi, suhanckorú hímet is maga köré vonzotta. A bika ilyenkor általában apás bökdöséssel odébbterelgeti az ifjoncokat, elvégre ne üssék az orrukat a felnőttek dolgába. Csakhogy volt a bikácskák között egy nem is annyira gyerek már. Az nem hallgatott az apás bökdösésre, keményebben összecsaptak. Ez még nem lenne baj, meg ritkának sem ritka, csakhogy a jelenet István közvetlen közelében játszódott le. A végül mégiscsak megfutamított bikácska nem nézte, merre menekül, és ennek majdnem István bácsi itta meg a levét. Figyelni kell – vonta le a következtetést akkora természetességgel, mintha csak a megfelelő ivásrezsim betartásának fontosságára hívta volna fel a figyelmemet.

 

Próbáltam kérdezgetni mindenfélét, mert Jenő azt mondta, régen a pásztorok nagyon sokmindent tudtak az állatokról. Mivel feleltek a gulyáért, ők gyógyították meg a sebesült vagy beteg egyedeket. Ősi, természetes gyógymóddal, persze. Kérdezzem csak ki az öreget. Hát, ha valamelyik állat megbetegszik, akkor a gulya tulajdonosa kihívja az állatorvost – hangzott István bácsi felelete. Viszont nem nagyon van erre szükség. A szürkemarha ellenálló faj. Télen-nyáron a szabadban van. Elleni is ott ellenek a tehenek, ahol éppen vannak. Keresnek egy nyugodtabb zugot, elbújnak, és ott hozzák világra teljesen egyedül a borjukat. Az néha nem mer a többi közé jönni, akár néhány napig is az erdőben marad. Van, hogy az anyja is mellette tölti az éjszakát, nem jön vissza a többivel. Ha István észre veszi a hiányt, megkeresi a borjat. De nem lehet azt mindig tudni. Előjön magától idővel úgy is. Ha meg nem, hát nem.

 

Időközben megszoktak a kutyák is, egyikük kifejezetten élvezte ahogy simogattam. Honnan tudják ezek, hogy mit kell csinálni? Bennük van az – vont válat István. Sok kutyája volt már. Ennek is, amelyiknek épp a füle tövét vakargattam, nála szolgált az anyja. Jó kutya volt, csakhogy nem állta meg, hogy ne harapjon bele a hajszolt tehén hátsójába. Az igazán jó kutya csak ugat meg kapdos a tehén után, de nem bántja. A tehén így is érti a jelzést. Ez a kutya, amelyikről szó van, sebeket okozott a tehén hátsó lábán vagy a farkán. A sebekre meg jöttek a legyek, csupa vér volt a tehén háta is ahogy csapkodta magát a sebes farkával. Mennie kellett a kutyának. A hangsúlyból érzem, hogy nem kutyamenhelyre került.

 

Furcsa viszony van a gulya és a terelőkutyák között. Egyszer jött erre egy fickó valamilyen különleges kutyával, mesélte István. A fickó azzal hencegett, hogy az ő kutyája igen jól terel, és azonnal küldte, hogy bemutassa amit tud. Csakhogy nem vette számításba, hogy a tehenek nem ismerik ezt a kutyát. Igazi külső veszélynek fogták fel és asszerint is viselkedtek. Seperc alatt körbe fogták, István szerint összetiporták volna, ha ő nem avatkozik közbe.

 

A tarisznyájából kolbász és kenyér került elő. Dobott a kutyáknak is. Ültünk az árnyékban, meleg volt. A kutyák sem motoszkáltak már, lihegve hevertek. Az, amelyikkel összebarátkoztam, direkt mellém telepedett le. Nyugodt nap volt. A vetés már nem volt friss, meg messze is volt tőlünk, nem kellett attól tartani, hogy belemegy a marha. Vihart se mondtak aznapra, nem volt, ami megriassza a csordát. Lehetett pihenni. István bácsi oldalára feküdt a fűben...


Mennyi bikával viaskodom feleslegesen az életben. Azóta sokszor eszembe jut István bácsi koanja. Ha van olyan, a pásztor-zen szállóigéjévé tettem magamban ezt a mondatot. István bácsi varázsa számomra abban a szavakkal nem kifejezhető bölcsességben rejlik, amelyből, legalábbis úgy képzelem, a nyugalma ered. Nem erőlteti meg magát, hanem a dolgok természetéhez alkalmazkodva cselekszik. Úgy közlekedik teendői között, mint a hajós, aki mivel ismeri az áramlatokat, viteti magát velük, s csak akkor evez, ha nagyon muszáj. Közben pedig jut ideje arra, hogy botjára támaszkodva elmerüljön a táj szemlélésében, vagy csak szundítson egy kiadósat a bokrok tövében. Ehhez persze ismernie kell a dolgok természetét. A bikák természetét is.
 

Ossza meg ismerőseivel:
Kérjük, írja meg véleményét:
Név: Szöveg:
E-mail:
Kérjük írja ide a képen látható karaktereket:

KERESŐ


      
Nincs megjeleníthető aktualitás.
TAGSÁGOK
PARTNER OLDALAK